Főzőkurzus információk következnek, közkívánatra! Igazság szerint évek óta csinálok valamilyen főzőtanfolyamot, főzőkurzust, vagy nevezhetjük akár főzőiskolának is, így hát csodálkoztam is, amikor kiderült, hogy ennyien nem hallottak még róla. Sajnos nehéz a közösségi média algoritmusát kiismerni, de akkor jöjjön egy kis összefoglaló.
Apám említette csak úgy mellékes kis történetként, hogy gyerekkorában (1948-ban született) két dolog volt otthon mindig, szilvalekvár és dió. A dió a hatalmas, már akkor is vén diófán termett az udvarban, ami még mindig él, és talán még diókat is hoz. A szilva a szilvalekvárhoz viszont csak úgy termett. Az út menti kis senki fáján, a szőlő felé, vagy pont a szőlő alatt. Ha már megtermett leszedték, és levárt főztek belőle, mert ahhoz semmi nem kellett. Se cukor, se befőttes üveg. A szilvalekvár ugyanis elállt a cserépcsuporban is. Onnan pedig könnyen a gombóc közepébe került, akár hetente. A szilvalekváros gombóc ugyanis gyakori vacsora volt.
Nem is tudom mikor főztem utoljára! Talán tizenöt éve. Az biztos, hogy Záli még soha nem evett, pedig hatalmas rajongója a valódi, sűrű, üstben sült szilvalekvárnak. De hamarabb teszem buktába, vagy babkába, vagy csak egyszerűen egy szelet kalácsra, mint gombócba. Most is csak egy véletlennek köszönhetően lett gombóc.
Anyukám hazajött a kórházból, és a kedvencét, rakott krumplit főztem neki. A tepsiből kimaradt pár szem főtt krumpli. Még a héját se húztam le, csak beraktam a hűtőbe. Aztán este, amikor kiderült, hogy mindenki éhes, de szó szerint üres a hűtő, akkor eszembe jutott a krumpli. Mikróban felforrósítottam, meghámoztam, összetörtem, és pont úgy működött, mintha akkor főztem volna.
A gombóc isteni lett. Aprókat gyúrtam, olyanokat, amit két falatra meg lehet enni, viszonylag vékony tésztával a sűrű lekvár körül. Mondtam a lányomnak, aki igazi ínyencségként falta befelé, hogy nagyapjának ez csak amolyan mindennapi vacsora volt, amit mindenki bármikor megengedhetett magának.
A fügés mákos gombóc talán a legszebb gombóc a világon, de messze nem ilyen hétköznapian ünnepi.
A szilvafák azóta megfogyatkoztak, nem is tudom van-e még arrafelé igazi vad fa, amiről egy óra alatt össze lehet kapkodni négy kosár szilvát. Az viszont biztos, hogy nekem nincs se ütöm, se lekvárkavaró berendezésem, így aztán a lekvárt veszem. Olcsónak nem mondanám, de ha belegondolok, hogy egy kiló szilvalekvárhoz öt kiló szilvára van szükség, ami ráadásul nagyon hosszan készül, azt hiszem mégiscsak megfizethető. (Ha apró sütit sütnél szilvalekvárból, akkor ezt ajánlom!)
Hozzávalók:
50 dkg sütni való burgonya (főzve, pucolva mérve)
15-20 dkg liszt (kb. a harmada a krumplinak, mindig a krumplitól függ)
fél tojás (egy kilóhoz kén egy egész, ezért felverem villával, és a felét adom csak a krumplihoz)
1 csapott evőkanál libazsír
só
sűrű, igazi szilvalekvár
15 dkg zsemlemorzsa + 3 ek libazsír
fahéjas porcukor a tetjére
A jó szilvalekváros gombóc nem csak a lekvár minőségétől függ, de a krumplitól is, amiből a gombócot gyúrjuk. Csak sütni való krumplit használjunk, mással próbálkozni se érdemes. Ez az úgynevezett lisztes fajta. Most a Lidl-ben kapható zacskós francia, abból nagyon jó a gombóc. Lehet venni kimérve is hasomlót, az magyar, és sajnos nem lesz belőle tökéletes a tészta. Úgy tűnik, hiába hasonlítanak, mégsem egyformák.
A krumplit héjában megfőzzük. Én kuktában szoktam, így kevesebb energia, 12 perc alatt megvan. Még forrón lehúzzuk a héját, áttörjük, kiterítjük, és hagyjuk langyosra hűlni. Mehet hozzá a zsír, a tojás, a só és a liszt. Összegyúrjuk, kinyújtjuk, és egyforma négyzetekre vágjuk. Mindegyikbe egy adag szilvalekvárt teszünk, összenyomkodjuk, hogy sehol ne folyhasson ki (az igaz sűrű szilvalekvár nem is fog, de az fontos, hogy a főzővíz se folyjon be) gombóccá formázzuk, és sós, lobogó vízben kifőzzük.
Akkor jó, ha feljött a víz tetejére. A kész gombócokat a megpirított, és zsírral elkevert zsemlemorzsába hempergetjük. Szerintem a fahéjas porcukor kötelező a tetejére, és be kell vallani, hogy a hideg, épp csak hűtőből kivett gombóc is nagyon nagyon finom!
